Karácsonyi versek
Horváth Ferenc a közelgő Karácsony alkalmából újabb három versével örvendeztetett meg minket.
Adventi fohászkodás
Tévelygéseimet ne bocsásd meg, Uram,
csak nyisd ki a szemem, hadd lássam, hogy mi van,
bűneimet pedig ne töröld el, kérlek,
mutass inkább utat, hogy el hogyan érlek.
Rád gondolok, s érzem, a vétkeim tűnnek,
közelítve hozzád, egyre inkább szűnnek.
Uram, úton vagyok, hová, merre fussak?
Titkos tereidre lélekben hogy jussak?
Mivé leszek, Uram, ilyen botló szívvel?
Hová lendülhetek ily alacsony ívvel?
Mert tevéled szállhat csak a lélek fennen:
büntess meg – de engedj közeledbe engem.
Karácsonyesti zsoltár
Áldassál, Jézusunk, dicső Üdvözítő,
élő Isten Fia, embert megsegítő,
mennyei dicsőség égi-földi fénye,
kiben rejtekezik Istennek személye.
Gazdag valál, s merthogy értünk szegény lettél,
minket, szegényeket gazdagokká tettél;
lelkünk gyógyítani érkeztél a mennyből,
örömhírt hoztál az Úrnak kegyelméről.
Érettünk magadat, Jézus, feláldoztad,
hamisságunkra az igazat, jót hoztad,
Te, emberiségnek örök tanítója,
tökéletességnek tiszta mutatója.
Örökös Irántad a mi bizodalmunk,
tévelygéseinkben Te könyörülsz rajtunk;
hiszen, ha valaki, Te aztán szenvedtél,
s ahogy mi mindnyájan, meg is kísértettél.
Rászolgáltál szívünk legforróbb hevére,
hű szeretetére, nagy tiszteletére;
lelki nyugodalmat számunkra szerzettél,
isteni békédben minket fürösztöttél.
Te szültél bennünket élő reménységre,
bemocskolhatatlan égi örökségre,
nagy nélkülözésre, amely mégis bőség:
bárha nem igényled, Tiéd a dicsőség.
Áldassál, ki magad halálig aláztad,
hogy reményét adhasd a Feltámadásnak,
áldassál, Jézusunk, küldötte az Úrnak –
születésed napján gyertyák, szívek gyúlnak.
Karácsonyeste van, zsoltárral köszöntünk,
köszönjük az Égnek, hogy itt vagy közöttünk:
Tőled nyert fényesség szemünk ékessége,
szívünkben a szíved szelíd békessége.
Karácsonyesti mezengy
(Képzelmész újonnan fellelt iramata)
Megszőtte az estét az ég szovátája,
suhadar az ünnep örökkön zöld fája,
tehertelen a szív, örvendezik, táran:
mindenményedelem időz pitvarában.
Megszülődött újra karácsonynak estje,
moccatlan a jóság, nincs mázolva, festve,
téhelyezetlen a gondolat, a lélek,
salápolhatnak az adni szorgszerények
Nem sinked a világ, a sopár is gazdag,
aki akarja, ma pazarfény jut annak,
égi szózat hallszik és porongyó ének:
„Penderedni érdem, pessedezni vétek.”
Méregjáték nincs, de van merészlet, tiszta,
gyertya gyúl, világol a szívképzés titka,
karácsonyi mezengy, pillagó valólat,
nem kerül tér maszknak, fals látodalomnak.
Kömlődjén az ember, nem embercse mostan,
körhatára tágas, messze nézhet s hosszan,
birtigaza minden volt s leendő szépség,
a külszínen úr a belbecs és a mélység.
Lételezésében a karácsonyestnek,
ami bévül vagyon, nem kell arra lepleg,
kipípesíteni nincs miért a szívet,
ingerménye igéz kellőközepének.
A Nagybíró fia születése napján
hátahupa simul, oszlik a humorvány –
s büszménykedik egyre a gedeme fennen,
mely a jászol fölött fénylett Betlehemben.
Képzelmésznek ez az iramata az első ismert magyar karácsonyi vers. Drezdában írta, ahol 1814 novembere és í815 márciusa között a Zwinger Képtár tanulmányozásával töltötte nagyrészt az idejét, mint azt egy elmosódott címzésű, töredékesen megmaradt leveléből tudjuk.
Szállásadói kedves családi körében átélt Krisztusfás, gyertyagyújtásos karácsonyi élményéről is részletesen beszámol ebben a levélben Képzelmész. Magyarországon nem juthatott volna ilyen élményhez, hiszen 1842-es karácsonyozásról szól az első honi hiteles emlékezés.
Bizonyos, hogy a Karácsonyesti mezengy is a borítékban volt, de aztán 210 évig kallódott, s csak mostanában került elő; Dresden, 1814. december 24. keltezéssel és hiteles aláírással.
Horváth Ferenc
