Ma ünnepli születésnapját Horváth Ferenc költő, műfordító
1948. február 28-án született Újpesten. Az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán szerzett magyar-orosz szakos tanári képesítést, a debreceni Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskolán pedig sakkoktatói oklevelet. A legfontosabbakat azonban – saját bevallása szerint – Lator László költői szemináriumain tanulta. Egyébként néhány fennmaradt gyermekkori verse azt mutatja, hogy már 13-14 évesen hibátlanul alkalmazta a magyar verstan legfontosabb törvényeit, sőt a szabályok kivételeiről is „tudott”.1985 óta Veresegyházon él és alkot. Nyugdíjba vonulásáig két évtizeden át irányította a Fabriczius József Általános Iskola általa megszervezett és országos hírűvé vált sakkoktatását.
Versei olyan ismert folyóiratokban jelentek meg, mint a Mozgó Világ, Élet és Irodalom, Holmi, Ifjúsági Magazin, Napút, Polisz, Lyukasóra. (Az utóbbi években ritkán publikált, riasztotta a politikailag determinált, valódi kritikával nem szűrt irodalmi közeg, de a versírással nem hagyott fel, sőt, formai tökélyre és gondolati letisztultságra törekvő maximalizmusa ”elvonultsága” idején tovább erősödött, miközben eredendő játékosságát is sikerült megőriznie.)
Költői tevékenysége mellett orosz, valamint cseh és szlovák költők verseit fordította magyarra.
Önálló verseskötetei:
Képzelmész iramatai (1995, Kráter Kiadó – Lator László előszavával);
A maradék idő (2000, Manila Nyomda – Tarján Tamás utószavával);
Hintalovon, táltoson, gyermekversek (2012, Syllabux Kiadó);
Egy galoppfutam konzerválása (2013, Kairosz Könyvkiadó).
Születésnapja alkalmából egy régebbi, rövidebb és egy hosszabb, ez alkalomra írt versét osztjuk meg olvasóinkkal.
Költői korszakaim
Írtam a verseket látszólag tréfából:
aszfaltra, falra – míg tartott a krétából.
Már ez a könnyedség nem fér meg korommal:
kéménybe írok hát komoran – korommal.
Valamiért
(Hatvanhetedik születésnapomra)
Hatvanhét év, ennyivel beteltem.
Jó kis sor – de nagyot füllentettem.
Istók uccse mondom: igazából
kóstolnék még ebből a világból.
Bár már jócskán elfáradtam, persze,
noszogat még szívem régi mersze:
lökdös tovább, újabb s újabb évhez –
nem pediglen az utolsó révhez.
Hogyha fáj is felébredni reggel,
ha jönnek is kínjaim, sereggel,
életemnek mégse várom végét –
bár nem tudom ennek a miértjét.
Erre, bizony, nincsen magyarázat:
miért őrzöm ezt a titkos lázat,
e valamit, ami itt van bennem,
s napról napra biztatgat még lennem.
Pedig sokszor nincs is mire kelni,
gondot okoz rágni, nyeldekelni,
s este sem jó, mert nem jön az álom,
szemeimet le hiába zárom.
Hogyha meg a világ sorát nézem,
szépben, jóban alig lehet részem:
feledvén a régi bölcs igéket,
mit csinál az ember és mi végett?
Megnyugtató válasz erre sincsen –
de senyvedjek akárhány bilincsben,
valahogy a halált mégse várom,
szívemet a jövő elé tárom.
Ha jó remény nincs is talán, semmi,
valamiért szeretnék még lenni,
próbálkozni így meg úgy a léttel,
s nem betelni, mondjuk, hetvenhéttel.
