Ma lenne 75 éves Simonffy András
1941. augusztus 6-án született Szegeden. Édesanyja Balás Éva, édesapja Simonffy–Tóth Ernő vezérkari őrnagy, akit 1945. márciusában perbe fogtak, 34 éves korában nyugdíj nélkül kényszernyugdíjaztak, kényszerlakhelyet jelöltek ki számára (Erdőspuszta), házát, földjeit, vagyonát elkobozták.
Az író gyermekkorát Debrecenben, illetve Erdőspusztán Haláptanyán töltötte. A debreceni Református Kollégiumban kezdte meg tanulmányait, de 1951/52-ben már a fővárosban folytatta. Középiskolában az ELTE gyakorló iskolájába került. A kötelező orosz nyelv mellé az olasz nyelvet választotta, amelyet bámulatos gyorsasággal magáévá tett. Másodikos gimnazista korában már kortárs olasz írókat fordított. (pl. Pavini, Pasolini, Borges, stb.) Biztosnak látszott felvétele a Bölcsészkar magyar – olasz szakára.
Önképzőköri, fotó- és rajzszakköri elnöksége mellett diáktitkára az iskola 1956-os forradalmi bizottságának is. Semmiféle retorzió ezért nem érte, de harmadik osztályos korában közölték szüleivel: érettségit tehet, de egyetemre nem javasolják. Negyedik osztályos korában új gimnáziumba megy, ahol osztályfőnöke és történelemtanára Antall József. De az előző iskola gondoskodott arról, hogy egy induló pálya megtörjön.
Hat év után Darvas Lajos javaslatára sikerült bejutnia az ELTE-re. Az Istituto Italiano Intézet ösztöndíját kétszer is elnyerte, így került ki a firenzei és a siennai egyetem kurzusaira. Első írásai olasz nyelven jelentek meg. 1961-ben jelent meg az Új Írás című folyóiratban A csupasz idegen című írása. Az írói körök (Váci Mihály, Illés Lajos, Szabó Ede, stb.) befogadták a húsz-huszonkét éves fiatalembert. Az író ars poeticájának lényege: talán egy cseppet szebben és méltóbban megélhető élet.
1989-ig a Magyar Írószövetség tagja. 1987-től a magyar írók képviseletét látta el a nemzetközi ARTISJUS (Szerzői Jogvédő Hivatal) szervezésében.
1984-ben költözött Dukára, a Dukai Takách kúriába. Ez a kis falu számára egy eldugott, de létező „szigetet” jelentett, ami két dolog miatt volt fontos: egyrészt alkotóműhelynek tekintette, ahol elbújhat és dolgozhat, másrészt egy nyitott, baráti „lélekzetvétel” – ami barátokból, munkálkodó emberekből állt.
Nagy tervei között szerepelt egy Dukai Takách Judit emlékszoba létrehozása. A megnyitón művészek: erdélyi festők, írók (pl. Tatai Sándor), a Magyar Rádió riporterei is részt vettek. Kezdetben sok kirándulót vonzott az emlékszoba, de később Simonffy egyre kevesebbet dolgozott; visszahúzódó lett, keveset mutatkozott emberek között. Egyedüli barátja az Egyházashetyén élő Ambrus Lajos író maradt. Szinte remeteként élte napjait, egyre többször nyúlt az ital után. Önpusztító életmódot folytatott, nem engedett magához közel senkit. 1995 decemberében halt meg.
Elhunytát követően 1995. december 28-án református szertartás szerint búcsúztatták Kisorosziban. Halála után a múzeumok visszavették az emléktárgyakat, az épület pedig külföldi magántulajdonba került.
Kitüntetései: József Attila-díj (1974, 1982) ; Gáll István-díj (1986), Artisjus Irodalmi Díj (1988), Művészeti Alap Irodalmi Díja (1994).
